Nagyböjti ifjúsági lelkinap

„Az ajtód előtt állok, és zörgetek…”
(Jel 3,20)

Veszprémi keresztény fiatalok lelkigyakorlata. Lelkünk belső birodalma. Hová engedjük be az Istent?

Képzeljünk el egy történetet! Az egyszeri ember egy, a szívének kedves személyt várt vendégségbe. Gyorsan rendet is rakott, ami abból állt, hogy minden szem előtt lévő dolgot egy szekrénybe zsúfolt be. Jött a vendég, és megmutatott mindent neki, ám amikor arra a bizonyos szekrényre terelődött a figyelem, emberünk heves ellenállásba kezdett. A történet mindannyiunknak ismerős, mindig van egy kis zúg, ahol a kis „mocskainkat” elrejtjük, és csak a szépet és a jót akarjuk megmutatni. Igen ám, de ha a mi szívünk legkedvesebb vendége jön hozzánk, maga Jézus, és Ő áll az ajtónk előtt, hogy bebocsájtást kérjen? Őt nem érdekli a kirakat, hiszen ismer minket, azért jön hozzánk, hogy sebeinket gyógyítsa, erőt adjon, ha megfáradtunk, és segítsen az életünk káoszát („szekrényét”) rendbe tenni.

2018. március 10. napján a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola a Nagyboldogasszony plébánián működő katolikus közösség tagjaival együttműködve, Darnai János ifjúságpasztorációs - referens, és Trosits András főiskolai docens és kollégiumi igazgató koordinálásával egy példaértékű összefogás keretében nagyböjti ifjúsági lelkigyakorlatot tartott. Előadónk az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának képviseletében Kurali Dominika nővér volt, aki jelenleg Piliscsabán kollégiumi nevelő, illetve lelkigondozó. Emellett hosszú évekig tanított Budapesten a rend által fenntartott gimnáziumban. Olyan jellegű és mélységű problémák kulcsát hozta el nekünk, amely lelki és olykor testi betegségek esetén is erősebb gyógyírt jelent, mint bármi, amit az ember képes előállítani. A lelkinapot vezető nővér a fent említett képi elmélkedéssel kezdte „ráncba szedni” hétvégi, megtépázott figyelmünket. Mindannyiunk számára ismerős az ilyen helyzet, és sokszor kellemetlen érzéseket idéz fel bennünk, amikor csak az járt a fejünkben, hogy „jaj csak arra az egy helyre ne kelljen elvinnem őt”. Ám valójában, ha szívünknek igazán kedves vendég kopogtat be hozzánk, akinek csupán a személyünk, a lelkünk a fontos, akkor az sem számít, ha két pofára, kézzel faljuk az ételt”, és az sem, ha váratlan látogatás esetén üres a hűtő, és nincs mit felszolgálnunk. Ezek, az amúgy „cikinek” tűnő pillanatok, amelyeket nem merünk megélni és felvállalni, a belső hiányosságainkra mutatnak rá. Isten szereti a hiányosságokat, hiszen, ha hívjuk, ha beengedjük, Ő betölti azokat. Azért jó a semmi, mert a semmin túl már csak az Isten van.

A ráhangolódást segítő ezen gondolatok után mindenkinek személyesen meg kellett vizsgálnia a saját, kis belső lakását, házát. „Hol van az a pont, ahol szívesen vagyunk, melyik a lakásnak azon része, amelyet lakat alá rejtve messzire elkerülünk?”

Az ebédszünet után jött a következő felvonás, amelyben három történelmi és egyben bibliai személyt vettünk górcső alá. Három személyiség, akiket megvizsgálva rádöbbentünk, hogy mi is hasonlítunk hozzájuk. Pilátus, aki saját gondolatainak és félelmeinek volt a rabja. Érezte belül, hogy Jézus valóban király, akarata mégis gyenge volt cselekedni. Heródes, akit a saját gőgje és önzősége vakított el. Kaifás, aki a képmutatásával járult hozza a kereszthez. Végig azon volt a hangsúly, hogy Jézus nagyítóval vizsgálja a szíveket. A mi, igazságnak nevezett dolgaink mögött gyakran kis szépítő hazugságok húzódnak. Labirintusban élünk. Ennek közepe mindaz, amit magunk és Isten elől rejtegetni próbálunk, s eközben béklyóba kényszerítjük magunkat. Mivel nem ismerjük a kiutat, nem indulunk el rajta, de ha ismernénk, akkor sem mernénk kimenni, hiszen fény derülne a titkainkra. Ámde a labirintusból kitekintve szemünk előtt megnyílik az ösvény, amelynek végén Jézus Krisztus áll, és hív. Mert téged és engem és mindannyiunkat többre hív, mint saját gyöngeségeink rejtegetésére.

A nővér egyik kiemelkedő, személyes példája segített megérteni számunkra, mennyire hatalmas a küldetés és a vele járó felelősség azáltal, hogy élünk, és ha akarjuk, ha nem személyünk egy példa a másik ember számára. Lelki gyakorlatot mentem tartani az időben egy Budapest külső városrészébe. Az út közepén a buszra várva egy különös külsejű fiatal fiút tekintettem meg. Mint általában a szerzetesruha elég érdeklődést felkeltő Pesten, így csak reménykedtem, hogy nem akar leszólítani. Hát mit ad isten, pont ugyanarra a buszra szállt fel. Csak azon imádkoztam, ne üljön mellém. Mellém ült, a fura az volt, hogy csak ült, és hozzám se szólt. Közeledett a leszállóhelyem, nem figyeltem, de reméltem, nem most jön a lelkizés, hiszen oda kell érnem. Mikor megérkeztem, és elfoglaltam előadói helyem, egyszer csak megpillantottam a hátsó sorban azt a különös fiatalt. Összemosolyogtunk. A szünetben elkezdtünk beszélgetni, megkérdeztem, „hogyhogy itt lelki gyakorlaton?”. Azt mondta, fogalma sincs, mi ez, vagy mi történik. Kocsmába indult, ám meglátott engem, és kíváncsi lett, én vajon mit csinálok, hogyan élek. Abban a pillanatban adott az Istennek egy esélyt, és én örülök, hogy olyan élő példa tudtam lenni a saját gyarlóságaim ellenére, amellyel ezt a fiatalt Isten gondoskodó kezeire tudtam bízni.

Napunk szentségimádással és szentmisével zárult.

Egy elhangzott, kedves dal sorai, amelyeket magunkban eltéve készülünk a húsvétra:

...És én ma is hiszem, hogy Benned nincs változás, ugyanaz vagy mindörökké! És én ma is hiszem, hogy a Te szent véred elég nekem!... (Kim Walker Smith: – Still believe)

Mócsa Kármen Dorina, Hittanár-nevelőtanár szakos hallgató

rendezvény dátuma: 2018. március 10., szombat, típusa: hitéleti program